Megöregedtem

A tény józan megállapítása, számbavétele. Az élet rendje: születés, felnõtté válunk, Isten kegyelmébõl megöregedve elmegyünk a minden földiek útján. Az öregséggel járó sok kellemetlenség nem tragédia. Aki józanul gondolkozik, az tudomásul veszi ezt az isteni rendet. Nem próbál valami mást tenni, az ellenkezõjét mutatni. Megöregedtem, itt az ideje, hogy visszavonuljak. Van, akinek ez azért nehéz, mert utódaiban nem látja az elgondolásainak teljesülését. Legtöbben méltatlannak látják az utódjukat. Mert a megkezdett feladatot  a másik  leinti. Némelyek olyan fontosnak tartják magukat, hogy nem tudják elképzelni az élet továbbvitelét nélkülük. Nem látják meg, hogy a népek sorsa Valaki más kezében van. Nem látják be, hogy õk is milyen gyámoltalanok voltak kezdetben. Az tud nehezen visszavonulni, aki nélkülözhetetlennek tartja magát. Önként, idejében, és ha lehet, fokozatosan vonuljon vissza, mert tragédiát okozhat, ha valaki az igénybevétel és a felelõsség csúcsáról hirtelen nullpontra esik. Másnap be sem mehet a munkahelyére. Nem szabad sértõdötten vonulni vissza, hogy utánam az özönvíz, vagy sértõdötten, kárörömmel: na, mit csináltok most nélkülem. Sámuel próféta mondja a búcsúzáskor, hogy „semmit sem találtok a kezemben”. Míg a nép bírája volt, senkitõl ajándékot nem fogadott el, azért, hogy ne ítéljen hamisan. Nem tartozom senkinek. Mindenkivel szemben teljesítettem a kötelezettségemet. Oldott, nyitott, szabad ember vagyok. Nem szorongatok semmit a markomban, nem ragaszkodom  görcsösen semmihez. Sem az íróasztalomhoz, sem az esztergapadhoz, sem a magam igazához. Hiszen csak sáfár voltam eddig is, nem az enyém volt, Isten adta a kezembe. Elvégeztem, visszaadom. Isten azért tette szabaddá kezemet, hogy összefogva többet könyöröghessek.

Nem értelmetlen annak az embernek az élete, aki már nem tud dolgozni. A tartalom és az értelem változatlanul megmarad. Mennyivel gazdagabb az ilyen üres kezû ember, mint aki visszavonuláskor megtudja mutatni, hogyan szedte meg magát, vagy szorongatja a kezében a rendjeleit, az érdemeit, vagy sérelmeit, vagy önmagával van tele, - egyszer kiderül, hogy semmije sincs. Úgy jár a szorongatott kacatokkal, mint a gyerek a hóval, mire beér vele a szobába, egy kicsit nedves még a tenyere, de nem tudja felmutatni a havat.

Id. Antal István,
ny. ref. lelkipásztor