|
„József pedig, amikor felébredt álmából úgy cselekedett, ahogy az Úr angyala parancsolta neki.” Máté 1,24 Milyen egyszerû, és milyen nagy dolog! Isten a legkülönbözõbb módokon ad nekünk személyre szóló parancsokat. A parancs emberi ítélet szerint mindig bizonytalan: egy álom, egy váratlan lehetõség, egy feladat, egy meghívás, egy lelkünkbe vágó ige, egy véletlenül meghallgatott prédikáció. Ha másnak elmondod, azt feleli: honnan tudod, hogy ezt éppen Isten, éppen neked parancsolja? De aki a parancsot kapja, az személyesen tudja, biztos benne, hogy ez most Isten akarata, ezt most nekem kell végrehajtanom. Nem a tények, nem a körülmények, Isten Lelke az, ami megadja ezt a bizonyosságot. Akkor következik a döntés: vállalom, vagy engedem magam lebeszélni. Nagy dolgok függhetnek tõle. Isten nem ad parancsot mellékes dolgokra. De komoly feladatra sem kényszerít. Ha nem vállalom, lehet, hogy nagy kár származik belõle, lehet, hogy elvégzi valaki más, de biztos, hogy számomra veszteséget jelent. S ha vállalom: Isten munkatársa, jó lelkiismeretû szolgája leszek. Mindig megéri! Jó Istenem, használj fel engem is a szolgálatodra! Lehet, hogy ezt csak most kérem, amikor nem kaptam még parancsot, és majd ha megkapom, félni fogok tõle. Arra kérlek, ha majd megszólítasz, tégy bizonyossá akaratod felõl. Addig pedig készíts fel arra, hogy hajlandó legyek a szolgálatodra! Talán éppen most parancsolsz, és én azon töprengek, vajon amit napok óta érzek, valóban a te rendelésed-e. Add, hogy él tudjam fogadni a József indulatával, aki nem okoskodott, hanem engedelmeskedett! Add, hogy én is szolgája, õrzõje, ápolója legyek megváltásodnak, add, hogy eredménye legyen annak, hogy megszólítottál! Ámen.
(Varga László: Isten asztaláról) |
